Az imposztor jelenségről
Az imposztor szindróma a magyar nyelvben általánosan elterjedt kifejezés, azonban az angol nyelvű szakirodalom kezdetektől Impostor Phenomenon (IP) – imposztor jelenségként említi, így mi is ezt a terminológiát használjuk.
Az imposztor jelenség elméleti hátterét elsősorban Clance és Imes (1978) munkája alapozta meg, amikor magasan képzett nők körében azonosították először ezt a jelenséget. Megfigyeléseik során észrevették, hogy számos női ügyfelük, annak ellenére, hogy rendelkeztek a szükséges képesítéssel és végzettséggel, nem tudták internalizálni sikerességüket. Úgy érezték, mintha jogtalanul szerezték volna meg jelenlegi pozíciójukat, erőfeszítésseik nem voltak különlegesek vagy sikerüket a szerencsének köszönhetik. Ennek következtében ez a hiedelem a lelepleződéstől való félelemhez vezetett. Későbbi kutatások igazolták, hogy ez az érzés nem korlátozódik kizárólag nőkre; férfiak körében is megfigyelhető és nincs szignifikáns különbség a nemek között a jelenség prevalenciájában.
Az imposztor jelenség tehát egy olyan belső érzés, amely az eredmények ellenére kételyt és önbizalomhiányt kelt a személyben a saját képességeivel és teljesítményével kapcsolatban. A jelenség diszfunkcionális személyiségstílusként is leírható, amely negatívan befolyásolja mind a munkahelyi teljesítményt, mind a magánéletet.
Az imposztor jelenség káros következményei közül említésre métó a depresszióra való nagyobb hajlam, a mentális egészség károsodása és a krónikus stressz.
Az imposztor jelenség modellje
A gondolkodásmód mint központi jelentésrendszer gyermekkorban fejlődik ki, a személyhez kapcsolódó dicséret (az intelligenciáért járó dicséret) rögzült gondolkodásmódhoz, a folyamathoz kapcsolódó dicséret (az erőfeszítésért járó dicséret) pedig rögzült növekedési-gondolkodásmódhoz vezet (Mueller & Dweck, 1998). Az így kialakult rögzült gondolkodásmód aztán a tanult tehetetlenségen keresztül kapcsolódik a teljesítménycélokhoz, a kudarc belső attribúciójához, valamint a kudarcra adott válaszreakcióhoz.
A tanult tehetetlenség tehát a modell központi összetevője, amely csökkenti a siker iránti elköteleződést, kitartást. (Duckworth et al., 2007).
Az imposztor jelenség mérése
Az IPP30 alskálái
Kompetencia-kétely (Competence Doubt): Egyén kompetencia-alapú önkétségeit, a kudarctól való félelmet és a káros perfekcionizmust méri. Ez magában foglalja a külső attribúciós stílust is, amely pozitív munkaeredményeket tulajdonít.
Munkastílus (Working Style): Az egyén hajlamát méri a halogatásra (procrastination) vagy a precasinationra (túl korai elkezdés). Mindkét munkastílus kompenzációs kísérlet a kudarctól való félelem miatt.
Idegenkedés (Alienation): Az autentikusság hiányának és az erős benyomáskeltési hajlamnak a mérésére szolgál. Magas érték esetén az egyén érzi, hogy visszatartja valódi személyiségét.
Más-Saját Eltérés (Other-Self Divergence): Az a mérték, amennyire az egyén úgy érzi, hogy a környezete túlbecsüli őt. Ez a percepciós torzítás a sikeres munka és az alacsony öneffektivitás-elvárások közötti nagy különbségből ered.
Takarékosság (Frugality): Az egyén hajlamát írja le az alacsony önelvárásokra és a vezetési szerepek elutasítására. A felelősségtől és a kihívásoktól való félelem az imposztor lelepleződésétől ered.
Szimpátiaigény (Need for Sympathy): Az egyén másoktól való jóindulatfüggőségét méri. Túlzott tolerancia hátrányosan érintheti a szakmai előmenetelt és a siker külső attribúcióját szolgálhatja.